Egy film, ami minden ízében nosztalgikus – Éjfélkor Párizsban (Midnight in Paris)

A 2011-ben bemutatott romantikus játékfilmet az elismert Woody Allen írta, és rendezte. Amíg idehaza az átlagemberek között nem kifejezetten számított népszerűnek a film, addig a tengerentúlon szép elismeréseket zsebelt be. A nézők, és az újságírók is pozitív visszhanggal illették, és nem mellékesen a kasszáknál is szépen teljesített. A 17 milliós budgetből, több, mint 150 millió dollárt hozott világszerte. Igaz, nálam nem mérvadó, de jegyezzük meg: Oscar-díj: Legjobb eredeti forgatókönyv, és Golden Globe-díj: Legjobb forgatókönyv.

A film középpontjában Gil (Owen Wilson) és Inez (Rachel McAdams) közelgő esküvője áll. Üzleti okokból Párzsiba utaznak, mely idő alatt Gilben tudatosulni kezd, hogy mennyi alapvető dologban különbözik leendő feleségétől. A főhős Hollywoodnak ír forgatókönyveket, azonban ennél többre szeretné vinni, és írói álmokat dédelget. Míg Ineznek Párizs csak egy egyszerű megálló az életében, addig Gilnek maga a nagybetűs álmodozás (az aranykorról), és inspiráció. A történet ott kezd érdekes lenni, amikor Gil egy görbe este közepén beszáll egy idegen oldtimer autóba, és hirtelen az általa vélt aranykorban, az 1920-as évek Párizsában találja magát, a kor minden híres művészével együtt. Itt pedig megismerkedik egy titokzatos lánnyal, Adrianával (Marion Cotillard), aki a jelenlegi párja tökéletes ellentéte. Így Gil minden éjjel visszautazik a húszas évek Párizsába és kettős életet kezd élni, a két világot elválasztó határmezsgye, pedig szép lassan kezd összemosódni.

Kezdjük a technikai szempontokkal! A megvalósítás jelesre vizsgázott. A jelmezek és a díszletek, nemcsak korhűk, kreatívak is, a kamerakezelés miatt pedig végig testközelinek érezhetjük az eseményeket. A város minden korban, és minden időjárási viszontagságban ízlésesen fest, ezeknél többre pedig nincs is szükség. Színészek terén is jól működik a film. Nagy pozitívum Owen Wilson, akinek karrierje igencsak parkoló pályán volt ekkoriban, és a jóindulattal is csak középszerűnek mondható filmjei (és színészi teljesítményei) után, ez igazi fellendülést jelentett. Igaz, Gil karaktere sem emeli új szintre Wilson pályafutását, azonban jól látszik, hogy a színész könnyen tud azonosulni az általa játszott figurával. Habár Gil hasonlóan esetlen, és jószívű hős, mint amiket Wilson már korábban zsebből előrántott, csak komikusabban előadva (Ünneprontók Ünnepe, Én a nő és plusz egy fő), itt a játéka mégis érettebb, kiforrottabb. Ez több, mint valószínű, hogy Woody Allennek köszönhető. Rachel McAdamstől viszont láttunk már jobb, igaz rosszabb alakítást is. Az ő karaktere nincs úgy kidolgozva, mint Gilé vagy Adrianáé, de még így is megüti az erős középszert.

A filmhez azt a bizonyos pluszt, a mellékszereplők teszik hozzá. A szereposztás ezen része a legerősebb, messze lejátsszák a napjaink idősávjában játszó kollégáikat. Igaz, az ő szerepeik sokkal hálásabbak voltak, de rossz színészekkel, nagyon könnyen elcsúszhatott volna a film ezen a ponton! Személyes kedvencem volt Adrien Brody, aki Salvador Dalít keltette életre. Az a néhány perc, amit a vásznon tölt, az egy különdíjat is megérne. Emellett Tom Hiddleston is megcsillogtatja a tehetségét. Scott Fitzgeraldot nagyon szimpatikus szereplőként ismerjük meg, egy korhű, és klasszikus úriember formájában.

A film, valójában a nosztalgia köré építi cselekményt és ennek lesz a mellékterméke a romantika, valamint Gil és Inez kapcsolatának megromlása is. Ez azért pozitívum, mert más romantikus filmek pont fordítva próbálják ezt a nyakunkba szórni. Egyes filmeket azért tesznek régebbi időkben, hogy még romantikusabbnak gondoljuk majd. A moziból kijőve pedig a nők (az elsőszámú célközönség), azt mondják: „Igen, akkor még tudtak udvarolni a férfiak! Ma már nincsenek ilyen romantikus pasik…” Most pedig a legtöbb férfitársam nevében kijelenthetem: Ez így bullshit! Vitathatatlan, hogy sokat változott az udvarlás az elmúlt évszázadban és sajnos nem feltétlen pozitívan irányba, de nem (csak) azért lesz valaki romantikus, mert öltönyben flangál, kimérten beszél, vagy kezet csókol.

A nosztalgia tehát, nemcsak, mint eszköz, hanem, mint életérzés van jelen. Azonban az érzés hamar elveszik, ha ténylegesen benne élünk a saját aranykorunkban, ami mindenkinek mást jelent: középiskolai/egyetemi éveket, a baráti társaságoddal aktívan töltött napokat, a karriered csúcsát, vagy egy olyan kort, amiben legszívesebben éltél volna. Épp ezért, aki a múltban él, elveszíti a jövőt. Erre pedig Gil is rájön és el kell döntenie mi a fontosabb az életében: a példaképei és az ő társaságuk, vagy valódi élete, a saját kihívásaival. Ez a mondanivaló ráadásul sokkal több emberhez szól, mint gondolnánk.

Summa: Egy könnyen emészthető, tanulságos történet, szerethető főhőssel! Ráadásul Quentin Tarantino szerint ez volt 2011 legjobb filmje. Győzködjelek még?

Pro:        - Jó színészek, jó rendező

            - Párizs gyönyörű

            - Intelligens humor

Kontra:     - Még 20 percet elviseltem volna belőle

A film IMDB oldala: Midnight in Paris

Ha tetszett a cikk, vagy népszerűsítenéd a filmet, akkor oszd meg, dobj egy lájkot, vagy kövess facebookon, de "Ne mondd el senkinek!" ;)