Meghalt-e a rockzene?

Manapság sokan temetik a rockzenét, ilyen és ehhez hasonló szlogenekkel: „Jelenleg nincs olyan zenekar, amire az új Stones, az új Led Zeppelin, vagy az új Aerosmith címkét rá lehetne nyomni!” „Az illegális letöltések megölték a lemezipart!” „A mai zenekarokat csak a média, és a marketing irányítja, ezért „műmájerek” lettek, így elveszett belőle a rockzene igazi szelleme: a lázadás!” Ezek első hallásra mind beton biztos állításoknak hangzanak, de vajon tényleg így van? A továbbiakban megpróbálok részletesen utánajárni a dolgoknak, és végső következtetés gyanánt, saját látásmódommal megválaszolni a nagy kérdést: Meghalt-e a rockzene?

Először jöjjön egy kis gyorstalpaló:

A rock egy könnyűzenei stílus, mely a második világháborút követő politikai feszültségek korában tört utat magának, egész kulturális forradalmat indítva.

1954. április 12-én Bill Haley, a Rock Around The Clock című számának stílusa, megszólalása éles ellentétben állt a korra jellemző lágy, fülbemászó, érzelmes dallamok stílusával. - Az ilyen előadók egyike volt például Frank Sinatra. - A rockzene társadalmi hatásai közül a legkomolyabb, hogy megnövelte a szakadékot a háború után felnövekvő tinédzserek és szüleik között. Lehetőséget adott a fiatal generációnak a bennük lévő lázadó életérzés kifejezésére, hiszen ez a zene csak nekik szólt, az ő életérzésüket hirdette. A zenei megújulást követte az öltözködési stílus és a teljes viselkedéskultúra megváltozása. A rock futótűzként terjedt az Egyesült Államokban, majd Nagy-Britannia után egész Európában, végül az 1960-as évekre meghódította az egész világot.

(forrás: Wikipédia)

Az ’50-es évek Amerikájában, Elvis Presley vezetésével végérvényesen is betört a popkultúrába a rockzene. Presley mellett olyan előadók tették híressé a műfajt, mint Buddy Holly, Little Richard, Jerry Lee Lewis, vagy éppen Chuck Berry. Az akkori rockzenére jellemző motívumokat (gitár riffek, öltözködési stílus, dalszövegek) ma már leginkább Rockabilly stílusként aposztrofáljuk. 1955-ben hivatalos szabvánnyá vált, a 7 hüvelykes (SP = short play) és a 12 hüvelykes (LP = long play) vinyl lemez, mely kiváló minőségben tette lehetővé a zene rögzítését, illetve otthoni lejátszását is. Mivel Amerika, a világháború után gyors gazdasági fejlődésbe lendült, és robbanásszerűen megkezdődött a tömeggyártás, egyre több mindenkinek lett elérhető az otthoni zenehallgatás. Természetesen az ötvenes évek közepe előtt is megvoltak a lemezipar aranytojó tojást tojó tyúkjai, de a tinédzsereket megcélzó rock ’n’ roll, és a könnyen beszerezhető vinyl lemezek örökre megváltoztatták a zeneipart. 

Elvis volt az első olyan előadó, akinek a lemezkiadók, és a média tolta meg könyörtelenül a szekerét, és agyonmarketingezve kifacsartak minden centet a tehetségéből. Egy évtizeddel később ez már teljesen természetesnek számított, ám a rockzene és a lemezipar forradalma előtt erre nem volt példa, még a kor szupersztárjainál sem! Ezt a jelenséget manapság show bussinesnek hívjuk.

Az ’50-es években létrejött rock ’n’ roll, amilyen hamar jött, olyan gyorsan el is tűnt, a legtöbb előadójával együtt. Egy-két kivétel természetesen akadt még a ’60-as években, akik szép sikereket értek el, de a kezdeti magasságokat már nem tudták tartani. A ’60-as években jött egy újabb hullám, ami leginkább az Egyesült Királyságból eredt. The Beatles és The Rolling Stones. Ez a két zenekar változtatta meg alapjaiban a rockzenét, és emelte új szintre. A hangszerek kihasználtsága sokat fejlődött. A faék egyszerű, és ismétlődő ritmussablonokat leváltotta az összetettebb, és kiforrottabb dob- és gitárjáték. Továbbá szintén nagy előrelépés volt, hogy míg például Elvisnek írták a dalszövegeket, addig a ’60-as években az új bandák már többnyire maguknak, önállóan írták a dalokat. Még ugyan ebben az évtizedben a műfaj, sok alfajra ágazott, és további változásokon ment keresztül, így szélesítve ki a közönségét. A rockzene még mindig leginkább a lázadásról szólt, ha nem is feltétlen a dalszövegek, de a zenészek életstílusa (a kemény drogok használatának elterjedése), és a kamaszok és a felnőttek szembenállása még mindig a stílus meghatározó eleme volt.

A ’70-es évek közepén, aztán megjelent a punk zene, ami az eredeti rock ’n’ roll lázadásának szelleméhez tér vissza, de már sokkal szókimondóbb, és agresszívabb stílusban. Itt már nem csak a fiatal és idősebb generáció közti különbségek állnak a középpontban, hanem a fogyasztói társadalom kritikáját használja alapnak, és gyakorlatilag mindennek és mindenkinek „nekimegy”, aki ellenzi ezt a fajta életstílust. Ennek volt a nagy zászlóvivője a rendszerellenes Sex Pistols nevű banda. Ebben az időszakban, viszont a popzene is jelentős fejlődésnek indult, a disco megjelenésével. Innentől kezdve a fiataloknak már volt „relatív” választási lehetőségük a modern zenék közül: A rockzene a rosszfiúknak, lázadóknak, a disco zene pedig a laza arcoknak, a táncolni vágyóknak adott lehetőséget. Ennek jó példája, hogy világszerte a The Beatles adta el a legtöbb lemezt, még a ’60-as években. Akkoriban az ő zenéjük még teljesen újszerű volt, és mivel más modern műfajban nem voltak szupersztárok így ők vitték a pálmát. Leegyszerűsítve: gyakorlatilag úgy nézett ki, hogy vagy rockzenét hallgatsz (beleértve a leágazásait, mint blues rock, pszichedelikus rock, stb) vagy a régebbi zenei stílusok közül valamit. És mivel a tinik az új, és népszerű stílusok felé húznak (láttál mostanában középiskolást Szécsi Pál pólóban? Na ugye…) csak a rockzene maradt versenyben. A ’70-es évekre azonban ez már megoszlott a rock és disco irányaiba. Ebből nyilvánvalóvá válik: a rockzene soha sem lesz olyan népszerű, mint azelőtt! Csak úgy zárójelben megjegyezném, hogy néhányan ekkor kezdtél el temetni a rockot.

A ’80-as években a rockzene ismét megújulni látszott. Ekkor már nagyban az MTV jelentette a mércét (a lemezeladások mellett persze), és szükség volt olyan slágerekre, amelyek felvehetik a versenyt a könnyen énekelhető popdalokkal. A nyakatekertebb riffek újból kicsit egyszerűsödtek, és a zene a refrént helyezte előtérbe. Egyszerűen megjegyezhető dallamok kellettek, és pörgős refrének. A mögöttes tartalmú dalszövegek helyét pedig a lazább, bulizósabb sorok vették át. Ilyen volt például a „Back In Black”-kel visszatérő AC/DC, Bon Jovi, Def Leppard, vagy az új robbanást hozó Guns n’ Roses. A korszak érdekessége, hogy ekkor jelent meg a legtöbb példányszámban eladott rock lemez (AC/DC – Back In Black) kb 42 millió példány világszerte, és a legtöbb példányszámban eladott bemutatkozó rock lemez (Gn’R – Appetite For Destruction) kb 30 millió példány világszerte.

A ’90-es évek közepére szép fokozatosan elhalványultak a glam rockot játszó bandák (pl.: Warrant, és Extreme). A nagysikerű Guns n’ Roses is darabjaira hullott (habár hivatalosan egy percre sem oszlott fel), így a nyolcvanas évek egyik legnagyobb húzónevét veszítette el a rockzene. Azonban mindezek előtt, még ’89-ben, egy fiatal banda tűnt fel a porondon. Ezt a három fiatalt pedig úgy ismerte meg a világ, hogy Nirvana. 1989. június 15-én megjelent a „Bleach” című bemutatkozó lemezük, mely a következő évtized meghatározó irányvonalát fektette le. Ez volt a Grunge. A 90’-es évek rockzenéje gyakorlatilag ebből eredt, és rengeteg tini akart olyan zenét játszani, mint Kurt Cobain. A fiatal generáció szemében Cobain volt a „hős”, aki új irányt mutatott. Ez leginkább a keserű gyerekkorának tudható be, amiből a dalszövegei is eredtek, ezekben pedig sok fiatal ismert magára a sorok között. Gyakorlatilag Kurt Cobain volt az antiszociális amerikai tinédzserek megtestesülése. Sajnálatos módon mindez nem tartott sokáig, ugyanis az ikon, 1994. április ötödikén eltávozott az élők sorából. A Grunge azonban nem tűnt el egészen az ezredfordulóig. Az évtized másik nagy fellendülése, a punk zene megújulásának volt köszönhető. Ez leginkább a Green Daynek köszönhető, habár jóval előtte is voltak a stílusban sikeres bandák. Aztán jött a többi punk-rock, skate-punk és pop-punk zenekar, mint a Blink 182, The Offspirng, vagy az ezredfordulóban a Sum41.

Elérkeztünk a 2000. évbe. Az elektronikus zene, már évek óta túlerőben volt, az internet segítségével pedig a lemezeladások rohamosan csökkeni kezdtek. A CD-ket leváltotta, az mp3 nevű formátum, mely a 90’-es évek második felére vált igazán népszerűvé. Ennek a kornak az alkonyán jelent meg a Linkin Park – Hybrid Therory című lemeze. Az album modern volt, és a hangzása is újszerűnek számított. Az elektronikus zenével kevert gitárjáték, és rap betétek megalapozták a nu-metált. A siker (köszönhetően a kiadónak, és a zenecsatornáknak) nem maradt el. Csak az Egyesült Államokban közel tízmillió példány kelt el. Mindezek ellenére, ahány rajongója volt a bandának, annyian utálták is őket, még a rockerek közül is! A régi vonalas rockerek nem igazán tudták elfogadni az albumot, leginkább a rap elemek miatt. 

Nagyjából 2005 után indult meg szépen, lassan a retro hullám. Ennek első fecskéje, aki sikereket is elért az Ausztrál Wolfmother volt. Aztán jöttek olyan zenekarok, akik befutottak ezzel, és voltak, akik pár év múlva eltűntek az iparból. A lemezeladások napjainkra valahova a béka segge alá estek, az előadók már nem azért turnéznak, hogy a lemezeiket népszerűsítsék, hanem hogy a koncertekből termeljenek profitot. Egy zenész ma már, a jogdíjakból és a fellépésekből él, nem pedig a kiadó által szponzorált lemezeladásokból.

Na, de mi a helyzet a rockzenével? Egyesek szerint már régen meghalt, mások szerint az internet verte be azt a bizonyos utolsó szöget, de vannak olyanok is, akik szerint a rockzene most éled fel újra. Ha jobban megnézzük, akkor látjuk, hogy a média mozgatja a szálakat. Ez nem új keletű dolog, hisz, ahogy feljebb is írtam, Elvis Presleyt is a marketing repítette a csúcsra. A különbség csupán a technika fejlődés miatt létezik. Ami akkor a rádió volt, az ma youtube. Akkoriban a DJ-k jelentették az első lépcsőfokot, napjaikban pedig a videó megtekintések, és a közösségi oldalakon lévő előadók népszerűsége. Amilyen nehéz volt fél évszázada bekerülni a rádióba, most olyan könnyű az internetre. Ez nagyrészt jó, kisrészt rossz. Lényegében bárki megoszthatja az emberekkel a saját zenéjét, amihez régen igen jó kapcsolatokra volt szükség. Így sokkal több előadó van, mint egykor, kvázi több jeles képviselője is van egy adott műfajnak, de nincs egyeduralkodó zenekar! A dolog árnyoldala viszont a szakma hígulása. Rengeteg olyan „előadó” létezik, akiknek semmilyen létjogosultsága nem lenne, mondjuk a ’60-as években (főleg a nem létező tehetségük miatt). Azonban, ha kellő pénz és hatalom áll mögötted, könnyen kreálhatsz egy „sztárt”, amit néhány év múlva lecserélsz egy újabbra. 

A rockzene népszerűségének másik oka a lázadás, illetve annak hiánya. A rockzene kezdetben és fénykorában arról szólt, hogy „azt csinálok, amit csak akarok, ha nem tetszik, akkor nyald ki a seggem!” A zenészek a saját útjukat járták, pedig nem voltak mind lázadók. Csak a vaskalaposok bélyegezték meg őket azért, mert kiálltak az elveik, és az álmaik mellett. És ha valamire azt mondják, hogy nem szabad, akkor csak azért is meg akarjuk tenni. A rockzene pedig pont ilyen volt. Az idősek nem fogadták el, a fiatalok pedig egyfajta bűnös élvezetnek tekintették. Manapság azonban kevés dologgal lehet kihúzni a gyufát. Amikor a melegek is házasságot köthetnek, akkor már nagyon rég nem számít polgárpukkasztónak a hangos rockzene. Gyakorlatilag nem sok minden ellen tudsz lázadni, pontosabban olyan dolog ellen nem, ami ellen már ne lázadtak volna. 

Sok híres zenész hangoztatja, hogy nem lenne most fiatal, mert nem kapnák meg azokat a lehetőségeket, amiket húsz-harminc éve. Ha az anyagi szempontokat nézzük, akkor bizony egyet kell, hogy értsek ezekkel a kijelentésekkel. Ha nincs mögötted néhány öltönyös, aki promótálja a lemezedet, akkor igen nehéz hamar befutni. Mivel a lemezeladásokból már nem sok haszon származik, így a lemezcégek sem feszülnek meg, hogy egy középszerű bandát megpróbáljanak befuttatni. Viszont azok a lehetőségek, amelyeket nem kapnak meg a kiadóktól, azokat az internet adja meg. Ezáltal könnyebben eljuttathatod a zenédet az emberekhez, de ennek az ára a lemezeladásokban rejlik.
Tömören: XX. század: korlátozottabb befutási lehetőségek, stabil anyagi jövedelem (ha nem is dollármilliókról beszélünk). XXI. század: könnyű zene terjesztés, de nem feltétlen főállású pénzkereset. A technikai fejlődéssel ez egyszerűen elkerülhetetlen volt. Valamit, valamiért… 

A teljesség kedvéért, annyit még hozzá kell tennem az előzőekhez, hogy a kiadók nem minden stílussal ilyen szőrös szívűek. Ennek pedig az az oka, hogy bizonyos embereknek nincsenek elveik, amit a kiadók és a média kis is használ. A fiatalok pedig a marketing, és a sokakban ellenszenvet kiváltó viselkedésük miatt rajongójukká válnak. Azok, akiket sokan utálnak, az emberek egy része már csak azért is szereti, hogy elmondhassa magáról, hogy lázadó. Itt a tehetség már nem számít.

Na, de hol van az új Led Zeppelin, az új Jim Morrison, vagy az új Guns n’ Roses? A válasz pofon egyszerű: sehol! Véleményem szerint ezek az előadók, mind valami újat adtak a közönségnek, valamit, amit előtte még nem láttak/hallottak. 2015-re viszont kevés dolog maradt, amivel igazán újat lehetne mutatni. – Kövezzetek meg, de én kíváncsi lennék egy olyan bandára, aki a ’80-as évek tökös hard rock stílusában játszik, de dubstep elemekkel vegyítve! - Ez egy nagy ciklus, ami már évekkel ezelőtt a végéhez ért, és idővel újra kezdődik előröl. Talán még ebben az évtizedben lesz egy olyan zenekar, ami újra fellendíti a rockzenét, ellenben senki ne higgye, hogy a rockzene valaha is olyan népszerű lesz, mint egykoron.

A végső kérdés: Meghalt-e a rockzene? Habár a stílus népszerűsége az elmúlt tíz-húsz évben csökkenő tendenciát mutat, távolról sem gondolom halottnak. A rock olyan, mint egy, a legendákban szereplő mitikus lény, aki jelenleg épp a föld alatt szunnyad, és várja, hogy újra eljöjjön az ő ideje. Azt mondják: „Minden csoda három napig tart”. Ez az állítás már többször is igaznak bizonyult az idők során, és ahogy a rocknak, úgy a rapnek, és a média által kreált „sztároknak” is alábbhagy majd a lendülete. Amikor majd az emberek megunják a hamis idolokat (tisztelet a kivételnek természetesen), akkor visszatér a rivaldafénybe a rockzene is, bár jó eséllyel megújulva, ahogy azt mindig is tette.

Az utolsó szó jogán hozzátenném, hogy a fentiek, mind csak az én nézőpontomat tükrözik. Természetesen vitatkozni ér, sőt kíváncsi lennék a Ti véleményetekre is! Szerintetek halott a rockzene? Ha még valamivel kiegészítenéd a fentieket, vagy nem értesz, egyet dobj egy kommentet itt, vagy facebookon, de „Ne mondd el senkinek!” ;)