A Pleasantville egy több szempontból is érdekes alkotás, mely 1998. októberében került bemutatásra az Egyesült Államok filmszínházaiban. Ez volt, az akkoriban még elsőfilmes rendező Garry Ross bemutatkozó darabja. Az úriember nem számít a legfelkapottabb rendezők közé, az egyetlen híresebb munkája az Éhezők Viadala első epizódja. A rendezés mellett forgatókönyv írással is keresi a kenyerét, ezt a tudását pedig a Pleasantvilleben is kamatoztatni próbálta. Nézzük a stáb többi tagját! A főbb szerepekben nem kisebb nevek szerepelnek, mint Tobey Maguire, Reese Witherspoon, Jeff Daniels, William H. Macy, és nem utolsó sorban Joan Allen. Érdekességként megjegyezném, hogy kisebb szerepben feltűnik a fiatal Paul Walker is. A filmzenét pedig olyan úriember szolgáltatta, akit úgy hívnak Randy Newman (Toy Story filmek).
A történetben David (Maguire) nagy rajongója a Pleasantville című régi, fekete-fehér tévésorozatnak. A fiktív, ’50-es évek béli kisvárosban mindenki boldogan éli az életét. A város maga a nagybetűs idill, olyannyira, hogy a tűzoltók legnagyobb feladata is csak egy macska leszedése volt egy fáról. Ezek után felesleges mondanom, hogy nincs bűnözés, sem iskolai balhék, vagy rossz szomszédok. Egyik este, amikor David az esti Pleasantville maratont nézné, összeveszik a nővérével Jenniferrel (Witherspoon), aminek a tévé távirányítója issza meg a levét. Ekkor egy égből pottyant tévészerelő segíti ki a tiniket egy új távirányítóval. Az új eszköz azonban nem hétköznapi kapcsoló, így amikor használatba veszik, belekerülnek a tévében futó sorozatba, mint a főszereplő család két gyerek tagja. Mindenki a sorozatban lévő nevükön szólítja őket, mintha mindig is itt éltek volna. Az új világban a színek is eltűnnek, minden fekete-fehér, akár a sorozatban. A testvérpárnak pedig muszáj a szerepüket játszani, remélve, hogy így minél előbb visszajuthatnak a saját otthonukba.
Mikor először láttam a filmet, azt gondoltam, biztos egy könyvadaptációt néztek. Nem hittem volna, hogy ez egy eredeti forgatókönyv, de láss csodát mégis az! A sztori akkor kezd igazán érdekessé válni, amikor Jennifer, a testvére intései ellenére sem játssza Mary Sue szerepét. A lány, és a sorozatbéli önmaga két teljesen ellentétes személy, így a ’90-es évek béli, szabad szellemű tini, hamar megbolygatja az állóvizet. David, aki minden epizódot kívülről fúj, próbálja játszani Bud szerepét, ám ez sem olyan könnyű, mint elsőre hinné. Végül szép lassan a feje tetejére áll a város, az emberek pedig apránként elkezdenek kiszíneződni.
A film egy nagyon lényeges dologra próbál rávilágítani: a boldogság nem a tökéletességben rejlik! Ahogy a mondás is tartja: úgy szép az élet, ha zajlik. A tévé előtt ülve minden lakos boldognak látszik, sőt, még ők maguk is azt hiszik, hogy boldogok. Ez azonban, csak addig tart, míg egy pillanatra le nem lépnek a számukra kijelölt útról, és konfliktusba, vagy szokatlan helyzetbe nem kerülnek. David, a történet elején nagyon szeretne egy olyan világban élni, mint Pleasantville, de minél több időt tölt benne, annál inkább kiábrándul belőle. Ő, és a városka lakóinak is rá kell döbbennie, hogy nem lehet minden csak fekete és fehér, jó vagy rossz. Az élet nem ilyen egyszerű, nem lehet mindenre rányomni a „jó” vagy „rossz” bélyeget. A városban persze vannak olyanok, akik ezt nem tudják elfogadni, élükön a polgármesterrel. Mindezek mellett olyan valós társadalmi jelenségek elevenednek meg, mint a rasszizmus, és a konzervatív karhatalom erőszakos fellépése az új eszméket valló emberek ellen. Ez utóbbi jól tükrözi az ’50-es években rockzenét hallgató fiatalokkal szembeni diszkriminációt.
A filmet eredetileg színesben vették fel, majd az utómunkálatok során változtatták fekete-fehérré. A végeredmény önmagáért beszél, még mai szemmel is csodásan fest. A díszleteknek, és jelmezeknek köszönhetően az ember tényleg egy klasszikus kisvárosban érzi magát. A film, művészi csúcspontja azonban Randy Newman zenéje! Egy szó: zseniális! A nagyzenekarral komponált dallamok, fülbemászóak, emlékezetesek, és telis tele vannak érzelemmel. Sajnos csak Oscar jelölésig jutott, de ez mit sem von le az élvezetből.
A színészek jól hozzák a karaktereket, mondjuk ilyen színészgárdától el is várja az ember. Ha valakit ki kellene emelnem, az talán Jeff Daniels lenne. Nagyon jól hozza azt ártatlan egyszerű ember figuráját, és megkockáztatom, hogy ő a legszerethetőbb karaktere a filmnek. A mellékszereplők közül William H. Macy és Joan Allen játéka is parádés. Az előbb említett három színészről lesüt a profizmus.
Most pedig következzék a szokásos fekete leves! Mit gondolsz, hogy szerepelt a film a pénztáraknál? Pontosan! Csúnyán elhasalt. Ha minden információm pontos, akkor a film 60 millió dolláros költségvetéssel készült, ebből pedig 50 milliót sem sikerült visszahoznia, pedig egy PG-13-as besorolású filmről beszélünk. Idehaza sem számít kifejezetten népszerűnek a film, a kereskedelmi csatornák is ritkán tűzik műsorra.
Summa: Egy intelligens vígjáték, ami elgondolkodtat. Minden megvan benne, ami a klasszikussá váláshoz kell, ám sajnos mégsem lett az…
Pro: - Parádés szereposztás
- Gyönyörű filmzene
- Valódi jelentőséggel bíró mondanivaló
Kontra: - A film szürrealista jellege, mindenki számára elfogadható
A film IMDB oldala: Pleasantville
Ha tetszett a cikk, és szeretnél még a témában hasonlókat olvasni, akkor dobj egy lájkot, vagy oszd meg, esetleg kövess facebookon, de "Ne mondd el senkinek!" ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése